Fülöp Menyhért plébános

Észak Angliában, Skóciában és Walesben élő, dolgozó magyarok plébánosa

2009. augusztus 30. Vasárnap

SZENT PAMMACHIUS hitvalló

Augusztus 30.


Született: 350 körül.

Meghalt: Róma, 409/410.

A római nemes Pammachius a Furiusok főrangú nemzetségéből származott, akik régóta a szenátus tagjai voltak.

Az életéről és tevékenységéről szóló lényeges közléseket egykori iskolatársának, Szent Jeromosnak (lásd: A szentek élete, 552. o.) köszönhetjük. Így arra is ő tett célzást, hogy konzuli és prokonzuli tisztséget is viselt. Amikor Jovinianus szerzetes 390 körül dogmatikus viszályt szított, megkezdődött a levelezés a két régi barát között. Jeromos több művét neki ajánlotta.

Paulina, Pammachius hitvese Szent Paula (lásd: 68. o.) lánya, Szent Eusztochium (lásd: 516. o.) nővére volt, az özvegy Szent Marcella pedig Pammachius unokahúga. Ezek az előkelő római nők buzgón követték a Szent Jeromos által hirdetett szerzetesi aszkézis jámborságeszményét. Amikor 395-ben Paulina meghalt, Pammachius leegyszerűsítette életmódját, és többé nem a szenátor pompás bíborruhájában jelent meg, hanem a közönséges ember jelentéktelen tunikájában, nagy vagyonát jótékony célokra fordította. Jeromos ezért a szegények kincstárnokának és a rászorulók barátjának nevezte; teljes csodálattal fűzte hozzá: ,,Más házasemberek ibolyát, rózsát, liliomot és bíborvirágokat szórnak hitvesük sírjára, és ezzel akarják enyhíteni szívük fájdalmát; barátom, Pammachius azonban az irgalmasság balzsamával öntözi a szent hamvakat és a tiszteletre méltó csontokat.'' Aszketikus élete kiváltotta ugyan rangtársai gúnyolódását, egyben azonban az olyan kiemelkedő férfiak csodálatát is, mint Nolai Szent Paulinus (lásd: A szentek élete, 278. o.) és Jeromos. Barátja, Paulinus leírja, amint Pammachius, ,,az Egyház adakozója'' nagy néptömeget vendégelt meg saját költségén a Szent Péter templomban, és utal arra, hogy mint táplált Jézus is ezreket.

Pammachius Ostiában egy nagy menedékhelyet emelt, a római Mons Caeliuson pedig egy oratórium helyén bazilikát építtetett, melyet sokáig róla neveztek el, a középkor óta azonban Szent János és Pál bazilikája néven ismert az ott őrzött ereklyék miatt. A bazilikán ez a felirat, titulus állt: ,,Ki építette Krisztusért ezt a nagy és tiszteletre méltó épületet? Akarod tudni? Pammachius ő, a hit előmozdítója.''

Az a tény, hogy egy művelt, hatalmas és gazdag arisztokrata nagy vagyonát a szegénygondozás szolgálatába állította, ő maga pedig -- mint valami szerzetes -- aszketikus életet élt, elképesztő lehetett az akkori Róma számára. A nemesség nagy része ugyanis kitartott még a régi pogány kultusz mellett, a keresztény nép körében és a papság nagy részében pedig erős aszkézisellenesség nyilvánult meg. Ez az ellenkezés Szent Blesillának, Paula özvegy lányának halálakor, 384-ben érte el tetőpontját, mert úgy hírlett, hogy az özvegy halálra gyötörte magát. Jeromos 66. levelében Pammachiust a legnagyobb dicsérettel magasztalta új életmódjáért: ,,Paulina hazatérése és elhunyta után az Egyház a későn született szerzetest, Pammachiust termette nekünk, aki patrícius volt apja és hitvese nemessége révén, gazdag az alamizsnálkodásban és fennkölt az alázatosságban. A mi időnkben már birtokolja Róma azt, amit azelőtt egyáltalán nem is ismert. Régebben alig voltak művelt, befolyásos és előkelő szerzetesek. Barátom, Pammachius azonban képzettebb, befolyásosabb és előkelőbb mindenki másnál: nagy a nagyok között, első az elsők között, a szerzetesek vezetője.'' Megkísérthet bennünket, hogy ezeket a szavakat udvarias bóknak tekintsük csupán, és vitassuk igazságukat: ilyenféle értelmezés azonban Jeromos személyével kapcsolatban nem jogos, hiszen ő kíméletlenül feltárta a keresztény élet legfőbb követelményeit és az erkölcsi visszásságokat.

Pammachius állást foglalt az Egyház belső küzdelmeiben is, és eközben folytonosan elkötelezte magát az ortodoxia mellett. Amikor Jovinianus szerzetes 390-ben az erős aszkézisségre támaszkodva Rómában vitatta a szüzesség magasabbrendűségét a házassággal szemben, Pammachius megkérte a Betlehemben tartózkodó Jeromost, hogy készítse el Jovinianus tévtanainak írásos cáfolatát. Jeromos azonban a Jovinianus ellen irányuló írásában olyan lebecsülő megjegyzéseket tett a házasságról, hogy Pammachius nem engedte meg ennek az írásnak az elterjesztését. Numídiai birtokain a donatizmus eretnekségét támogató parasztokat okos intelmeivel sikerült visszavezetnie a katolikus Egyházba. Ez a sikere meghozta számára Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) dicséretét. Amikor Origenész (184--254) igazhitűségének vitája 395-ben eljutott Rómába, Pammachius és Oceanus megkérte Jeromost, hogy fordítsa le latinra Origenésznek Peri arkhón című írását, amelyet már Rufinus (345 körül--410) is lefordított ugyan De principiis (Az alapelvekről) címmel, de a dogmatikailag megbotránkoztató helyek kihagyásával. Úgy tűnik, hogy Origenésznek Szent I. Anasztáz pápa (399--401) általi elítélésében Pammachiusnak is része volt.

Pammachius feltehetően a nyugati gótok római betörésének idején (409/410) halt meg.

Pammachiusban az Egyház olyan szent hitvallót tisztel, aki e világ minden szellemi és anyagi értékével a legnemesebb módon gazdálkodott. Műveltségét, amelyért Jeromos tanúsága szerint a legnagyobb buzgósággal fáradozott, a szent tanítás szolgálatába állította, gazdagságát pedig nagylelkűen használta fel a szegénygondozás érdekében. Nem csoda hát, ha a pápa és a nép egyaránt becsülte.

Minden okunk megvan arra, hogy csatlakozzunk Szent Jeromos véleményéhez, aki azt írja, hogy az Úrnak a gazdagokra szórt jajkiáltása egyáltalán nem vonatkozik Pammachiusra. Gazdagság és hatalom nem kárhozat veszélye volt számára, hanem egyedülálló alkalom a szeretet főparancsának teljesítésére. A szeretet több az anyagi értékek puszta elajándékozásánál, sokkal inkább a lélek önátadása. És éppen ezt mondja Jeromos Parnmachius szentsége titkának, amikor így ír a gazdag nemes Juliánnak: ,,Nincs okod arra, hogy nemesi helyzeteddel és gazdagságod terhével mentegetőzzél. Tekints a szent férfiúra, Pammachiusra és a mélységes hitű papra, Paulinusra, akik nemcsak gazdagságukat, hanem önmagukat is odaadták az Úrnak.''




2009. augusztus 18. Hétfő

SZENT ILONA

Augusztus 18.


Meghalt: 328/30.

Ilona az ötvenedik éve körül járhatott, amikor feltűnt a történelemben Nagy Konstantin császár édesanyjaként. Korábbi életéről a következőket tudjuk:

250 körül születhetett, valószínűleg a bithiniai Drepanum városban. Erre biztos adatunk nincs, de történészek ezzel magyarázzák, hogy Nagy Konstantin a várost Helenopolisznak, 'Ilonavárosnak' nevezte el, feltehetően azért, hogy megtisztelje anyja születési helyét.

Ilona egyszerű családból származott, Szent Ambrus úgy tudja, hogy apjának vendéglője volt, s Ilona is ott dolgozott. Itt ismerte meg és vette feleségül Constantius Clorus, aki 293-ban császár lett; a császárhoz már nem illett a vendéglős lánya, ezért elbocsátotta és új házasságot kötött Teodórával. 306-ban Ilona fia lépett a trónra, Nagy Konstantin néven. Fia maga mellé vette a császári udvarba, s megajándékozta a császárné címmel, úgyhogy Ilonát ettől kezdve Flavia Julia Helena Augustának hívták.

A császár szabad kezet adott anyjának a birodalmi kincstár felett, nevét és képét ráverette pénzekre. Ilona pedig ezt az új helyzetet jóra használta. Utazásai során mindenütt törődött a szegényekkel, sokakat kiszabadított a börtönből és a bányából, másokat visszahívatott a számkivetésből.

Nem tudjuk, mikor tért meg. Caesareai Euszébiosz szerint a fia térítette meg, ezzel szemben Szent Ambrus Konstantin megtérítését tulajdonítja anyjának. Egy bizonyos: Ilona példaszerű keresztény életet élt az erények és az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásával. Sokszor egyszerű ruhában vegyült el a hívők között, így vett részt a liturgiában, máskor szegényeket hívott meg asztalához, és saját kezűleg szolgált föl nekik. Rendkívül okos asszony volt. Ez főleg akkor mutatkozott meg, amikor a családban egymást érték a súlyos civódások.

326-ban szentföldi zarándokútra indult. Végiglátogatta Palesztina szent helyeit, és templomokat építtetett Betlehemben az Úr születésének helye fölé és az Olajfák hegyén a Mennybemenetel helyén. A hagyomány szerint Jeruzsálemben a Golgotán megtalálta a Szent Keresztet és a szenvedés más eszközeit is. Erről Aquileiai Rufinus (345--410) a következőket írja egyháztörténetében:

,,A niceai zsinat idején Ilona, Konstantin édesanyja, ez a hitével és vallásosságával egészen egyedülálló asszony isteni intések alapján Jeruzsálembe ment és az ottaniak segítségével kereste a helyet, ahol Krisztus szent testét keresztre feszítették.

A helyet azért nem volt könnyű megtalálni, mert az üldözések idején egy Vénusz-szobrot állítottak föl (a Golgotán), hogy aki Krisztus tiszteletéért odamegy, úgy tűnjék, Vénuszt tiszteli. Ezért a keresztények elkerülték a helyet, s az már majdnem feledésbe merült. Amikor Ilona égi jel alapján rátalált a helyre, eltávolíttatott onnan mindent, ami a pogány kultuszhoz tartozott, és a mélybe ásva (egy sziklaüregben) megtalálták a három keresztet.

A megtalálás örömét csak az zavarta, hogy a kereszteket nem lehetett egymástól megkülönböztetni. Ott volt ugyan külön Krisztus keresztjének felirata is, de nem lehetett meghatározni, melyik kereszthez tartozik. Az emberi tudatlanság isteni segítségre szorult.

Történt, hogy a város egyik előkelő asszonya megbetegedett és már a halálán volt. Makariosz jeruzsálemi püspök, amikor látta, hogy Ilona és a vele lévők nem tudják eldönteni, hogy a három közül melyik Krisztus keresztje, így szólt: Hozzátok ide a talált kereszteket és Isten mutassa meg nekünk, melyik volt az Úré! Ezután a királynéval és kíséretével együtt bement a beteghez és térdre borulva így imádkozott: ťUram, ki arra méltattál minket, hogy az emberi nem üdvösségét egyszülött Fiad a kereszt elszenvedésével hozza meg, és most szolgálód szívébe sugalltad, hogy megkeresse azt a boldog fát, amelyen üdvösségünk függött, mutasd meg a három kereszt közül azt, amely az Úr dicsőségét szolgálta, vagy azt mutasd meg, mely kereszteken haltak meg a latrok. Mutasd meg azzal, hogy ez a félholt asszony, ha az üdvözítő keresztje érinti, térjen vissza a halálból az életre!Ť

Ezek után hozzáérintették az asszonyhoz az egyik keresztet, de nem történt semmi. Hozták a másikat is, de akkor sem történt meg a kért gyógyulás. Amikor azonban odahozták a harmadik keresztet is, az asszony kinyitotta a szemét, fölkelt és sokkal fürgébben, mint betegsége előtt, járni kezdett. Visszanyerte egészségét és magasztalta Isten hatalmát.

A császárné e jel láttán fogadalmának megfelelően azon a helyen, ahol az Úr keresztjét megtalálta, királyi pompával ragyogó templomot építtetett. A szegeket, melyekkel az Úr testét a fára szegezték, elvitte a fiának. Ezekből az zablát és sisakot csináltatott, melyeket hadviselés közben használt.

A császárné az üdvöt hozó fa egy részét elvitte fiának, a másik részét ezüst tokba foglaltatta és ott hagyta Jeruzsálemben. Ezt ma is nagy tisztelettel őrzik. Jámborságának egy másik jelét is a városban hagyta: meghívta ebédre az Istennek szentelt szüzeket, s azt mondják, olyan tisztelettel fogadta őket, hogy szolgálóruhát öltött és maga szolgálta föl a mosdóvizet, az ételt és az italt. A földkerekség parancsoló urának édesanyja Krisztus szolgálóinak szolgálója lett.''

Meg kell mondani, hogy az itt elmondottakról sem Caesareai Euszébiosz, aki jól ismerte a palesztinai történelmet, sem Jeruzsálemi Szent Cirill nem szól.

Ilona 80 éves lehetett, amikor ismeretlen helyen meghalt. Testét Rómába vitték és a Via Labicana mentén egy kör alaprajzú mauzóleumban temették el. Szent Ambrus szent emlékezetű nagyasszonynak mondja. A római zarándokok az ő sírját is fölkeresték.


2009. augusztus 16. Vasárnap

SZENT RÓKUS

Augusztus 16.


Született: Montpellier, 1345 körül
Meghalt: Angera, 1376 körül

A halála után hatvan évvel keletkezett életrajza a következőket mondja el:

Montpellier nagy és híres város volt Franciaországban. A város ura egy nemes lovag, János, a király rokona volt. Nemes volt származása, de még inkább erényei miatt. Felesége, Libera szintén nemes és szép asszony volt. Imádságaikkal és jó cselekedeteikkel mindketten Isten kedvében jártak, de gyermekük nem született. Ezért fogadalmat tettek, hogy ha Isten gyermekáldásban részesíti őket, gyermeküket Krisztus szolgálatára szentelik. Egy napon, amikor Libera imádságba merülten Krisztust és az ő Boldogságos Anyját erre kérlelte, angyali hangot hallott: ,,Libera, Isten meghallgatta imádságodat, kegyelmet nyersz az Úrtól.''

Libera fiút szült, akit a keresztségben Rókusnak neveztek. Mellkasának bal oldalán kereszt látszott, mely már ekkor Krisztus előtt kedvesnek mutatta. A szülők nagyon csodálkoztak a dolgon és áldották érte az Urat, s épp emiatt anyja nem bízta dajkára, ahogy akkoriban szokás volt, hanem ő maga szoptatta és dajkálta. Libera asszony hetenként kétszer böjtölt, ugyanakkor a kis Rókus is tartózkodott a tejtől, s csak egyszer szopott. Feltűnő volt azonban, hogy ezeken a napokon a gyermek elevenebb és vidámabb volt, mint máskor.

Rókus öt éves korában már engedelmes és erényes gyermek volt, oldalán a kereszt megmaradt és vele együtt növekedett. Amikor iskolába kezdett járni, kitűnt tudásával; közben böjtölt, imádkozott és jótékonykodott. Amikor 12 éves lett, megkezdte vezeklési gyakorlatait.

Ebben az időben atyja halálos beteg lett. Közel érezve a halált, magához hívta a fiát és így beszélt hozzá: ,,Rókus, egyetlen örökösöm, látod, én hamarosan bevégzem életemet. Végrendeletben az örökséggel együtt négy dolgot bízok rád. Először: miként tanultad, szüntelenül Jézus Krisztusnak szolgálj. Másodszor: ne feledkezz meg a szegényekről, az özvegyekről és az árvákról. Harmadszor: rád bízom vagyonomat, hogy jó célra használd. Negyedszer: adj otthont a nyomorultaknak és a szegényeknek.''

Rókus mindezt készséggel megígérte, s ezután atyjának, Jánosnak, halhatatlan lelke elhagyta a halandó testet. Amikor Rókus tizenöt éves lett, édesanyját is eltemette, és hozzáfogott, hogy atyja végrendeletét maradéktalanul végrehajtsa. A szent helyek mellett fölkereste a szegények házait, s a nyomorultakat, elnyomottakat és betegeket a szükséges javakkal és jó szóval támogatta; az özvegyeket és árvákat vigasztalta, a szegény leányokat férjhez adta. Ily módon szétosztotta a szegények között atyja vagyonát.

Ezután elhatározta, hogy elhagyja hazáját és fölkeresi a kereszténység nagy zarándokhelyeit. Zarándokruhát öltött, s bűnbánó lélekkel útra kelt Róma felé. Amikor Piacenzába érkezett, látta, hogy igaz, amit útközben hallott: a városban súlyos járvány aratott. Az egyik kórház gondnokát, Vincét kérlelte, engedje meg, hogy ápolja a betegeket. Az eleinte tiltakozott, mert féltette az egészséges fiatalembert a betegségtől. Végül azonban engedélyt adott.

Rókus a betegek között szokása szerint előbb mindent és mindenkit megáldott Jézus Krisztus nevében, és utána látott munkához. Félelem nélkül gondozta a betegeket, akik szentként fogadták, mert tapasztalták, hogy gyógyulást hoz nekik. Amikor a kórházban elvégezte a napi munkáját, megkereste a betegeket a városban is. Megjelölte őket a szent a kereszt jelével, majd megemlékezvén Jézus Krisztus szenvedéséről érintésével meggyógyította őket.

Piacenzától búcsút véve Cesenába vitte útja. Itt szintén járvány tombolt, s mint előbb, rövid idő alatt ezt a várost is megszabadította a bajtól. Rómába érve látnia kellett, hogy a járvány elborította az egész várost. Élt abban az időben Rómában egy bíboros, aki szintén megbetegedett. Amikor Rókus a házába lépett, csodálatos vigasztalás és remény költözött a bíboros lelkébe, mert azonnal megérezte, hogy Rókus Isten nagyon kedves embere. Ezért segítségét kérte, s íme, Rókus az ujjával keresztet rajzolt a homlokára. A kereszt látható lett és maradt a bíboros homlokán, és a beteg meggyógyult. Amikor azonban arra kérte Rókust, hogy vegye le homlokáról a kereszt jelét, mert nem akar látványosságul szolgálni, Rókus buzdította, hogy az Úr szenvedésére emlékezve viselje csak teljes tisztelettel a keresztet a homlokán, hiszen az szabadította meg a pestistől.

A bíboros elvitte Rókust a pápához, aki Rókus homlokán mennyei fényességet látott ragyogni. Rókus teljes búcsút nyert a pápától. Amikor azonban a bíboros hazája és családja felől érdeklődött, mivel Rókus semmi mulandó dicsőséget nem keresett, eltitkolta származását. A pápa megáldotta, hazatértek és Rókus három évig a bíborosnál lakott. Gondozta a szegényeket és a járványtól sújtottakat.

Három év múlva a bíboros, aki már nagyon öreg volt, meghalt. Rókus ekkor elhagyta Rómát és Riminibe ment, majd Novarába, s mindkét várost, mint a korábbiakat, megszabadította a pestistől. Novarából Piacenza felé vette útját, mert hallotta, hogy ott a járvány erősebben dühöng, mint másutt. Mindig arra törekedett ugyanis, hogy Jézus Krisztus nevében és szenvedésének erejéből segítséget nyújtson a járvány ellen. Mindenütt először a szegények házait és kórházait kereste meg, hiszen ott nagyobb szükség volt a segítségre.

Amikor már hosszú időt töltött a piacenzai kórházban, s szinte minden beteget meggyógyított, az egyik éjszaka álmában angyali szót hallott: ,,Rókus, Krisztus híve, kelj föl, mert a pestis most benned van, keress gyógyulást!'' Ő azonnal érezte testében a betegség mérgezett nyilát és hálát adott Istennek. Olyan fájdalom fogta el, hogy jajgatására a körülötte alvók mind fölébredtek. Ezért elhagyta a hálótermet és a küszöbön várta a hajnalt. Reggel a polgárok az ajtó előtt találták. Szemrehányást tettek a kórház igazgatójának, aki mentegetőzött, hogy nem ő tette ki Rókust. Amikor azonban a polgárok fölismerték, hogy Rókus beteg, kiűzték a városból, nehogy megkapják tőle a bajt.

A pestis okozta fájdalmak ellenére mindent türelemmel viselt és mindenért áldotta Istent. Egy közeli völgy erdejébe húzódott vissza, ahol itt egy kicsi kunyhót csinált magának. Majd megemlékezve Jézus nevéről, így imádkozott: ,,Hálát adok neked, üdvözítő Jézus, hogy most, amikor a betegség kínoz, ezen az elhagyatott helyen kegyelmeddel felüdítesz engem!'' Alig fejezte be imádságát, egy kis felhő szállt le az égből, s a kunyhója mellett a földre ereszkedve forrást fakasztott, mely oltani kezdte Rókus szomját. A forrás mind a mai napig megvan.

Volt a közelben egy falu. Ott élt egy Gotthárd nevű istenfélő ember, kinek nagy birtoka és nagy családja volt. Vadászkutyái közül az egyiket különösen kedvelte, s ennek megengedte, hogy az asztalról egyen kenyeret. Amikor Rókus éhezett, ez a kutya vitt neki kenyeret. Egyik nap, amikor különlegesen finom kenyér került az asztalra, s a kutya szokása szerint elindult vele, Gotthárd a kutya után indult és rátalált Rókusra. Amikor látta, hogy a kutya neki adja a kenyeret, szent félelemmel köszöntötte és leült melléje. Rókus azonban figyelmeztette: ,,Barátom, menj el innen, mert betegségem nagyon veszedelmes.''

Gotthárd hazatérve így gondolkodott magában: Ez a szegény ember, akit ott hagytam az erdőben, biztosan Isten embere, mert a kutyám, az értelmetlen állat kenyeret vitt neki. Mennyivel inkább kell ugyanezt tennem nekem, aki értelmes ember és keresztény vagyok! Ezen gondolatokkal visszatért hozzá, és azt mondta: ,,Segíteni akarok neked, szent zarándok, s többé nem akarlak magadra hagyni.''

Rókus hálát adott Istennek és kezdte Gotthárdot Krisztus törvényére oktatni. Egy ilyen együttlét alkalmával, mivel a kutya már nem hozott kenyeret, Gotthárd kezdett élelemről gondolkodni, s mivel egyre éhesebb lett, segítséget kért a szenttől. Ő az Úr szava szerint (,,Arcod verítékével eszed a kenyeret'') buzdította: térjen vissza a faluba, mondjon le mindenéről, kövesse Jézus Krisztus útját és az Ő nevében kolduljon. Gotthárd azonban -- mert közismert és gazdag ember volt -- azt mondta, hogy ő ezt szégyenli. Később azonban, miután Rókustól sok tanítást hallott, bement Piacenzába, ahol szintén sokan ismerték és koldulni kezdett. Bezörgetett egyik ismerőse ajtaján és alamizsnát kért. Az keményen megszidta, amiért nevetségessé teszi magát azzal, hogy okos és gazdag létére koldul, s haragosan elűzte. Gotthárd másokhoz fordult alamizsnáért, de sokan megtagadták tőle az alamizsnát. Mindezeket még aznap megtámadta a ragályos kór. Amikor visszatért az erdőbe, elbeszélte Rókusnak a történteket, Rókus pedig megmondta, hogy a barátja hamarosan meg fog halni. Így is történt.

Jóllehet Rókust még mindig gyötörte a betegség, az erdőben hagyva Gotthárdot a járvány sújtotta városba ment. Jézus nevében megáldotta, megérintette és meggyógyította a betegeket, majd -- még mindig betegen és sántán -- visszatért az erdőbe. Akik hallottak róla, sokan fölkeresték, s Rókus szükségleteik szerint csodákat tett velük.

Kis idő múltán Gotthárd bement a városba, s Rókust egyedül hagyta az erdőben. Rókus imádkozni kezdett, hogy Isten szabadítsa meg a betegségtől, s ekkor álomba merült. A visszatérő Gotthárd a kunyhó közelébe érve angyali hangot hallott: ,,Rókus, Isten barátja, az Úr meghallgatta imádságodat, íme, meggyógyultál betegségedből. Az Úr parancsa, hogy indulj haza.'' Gotthárd elámult a hang hallatára, már csak azért is, mert addig nem tudta Rókusnak a nevét.

Amikor Rókus gyógyultan ébredt az álomból, elmondta neki, amit hallott. Rókus nagyon megkérte, hogy el ne árulja a nevét, mert nem akar földi dicsőséget. Néhány nap múlva elbúcsúzott Gotthárdtól és társaitól, és zarándokként hazafelé indult. Amikor Lombardiában Angera közelében járt, a vidék urának katonái épp háborúskodtak és elfogták Rókust. Mint kémet vitték uruk elé, az pedig anélkül, hogy kivizsgálta volna a dolgot, börtönbe vetette. Rókus Jézus nevét segítségül híva türelemmel vállalta a börtönt, s éjjel és nappal Istennek ajánlotta magát. A börtön otthona lett, mert vezeklésként és remeteségként fogadta.

Így telt el öt év. Akkor -- mivel Isten akarata az volt, hogy a szent férfiú lelke a szentek körébe kerüljön -- az az ember, aki élelmet szokott vinni Rókusnak a börtönbe, látta, hogy a börtönből csodálatos fény sugárzik. Rókus térden állva imádkozott és mindent az Úr kezébe ajánlott. A dolognak híre ment, s a városból sokan a börtönhöz siettek, s mind látták a csodát. Dicsérték Istent és kárhoztatták a börtön urát kegyetlenségéért.

Amikor Rókus fölismerte, hogy Isten akaratából be fogja végezni ezt a halandó életet, szólította a börtönőrt és kérte, Isten és a Boldogságos Szűz nevében engedje meg, hogy pap jöjjön és meggyóntassa őt. Miután meggyónt, azt kérte, hogy három napra hagyják magára, hogy igazán fölkészülhessen halálára. Tudta ugyanis, hogy a város polgárai mennyire ki akarják szabadítani a börtönből. A gyóntató ezt elmondta urának, aki gondoskodott három zavartalan napról. A harmadik nap végén az Úr angyala ezzel az üzenettel jött: ,,Rókus, az Úr a lelkedért küldött engem. Mondd meg, mi az utolsó kívánságod?'' Rókus akkor áhítatos imádságban arra kérte a mindenható Istent, hogy azok a keresztények, akik Jézus nevében áhítattal megemlékeznek róla, szabaduljanak meg a járványos betegségtől. Amikor imádságát befejezte, kilehelte lelkét.

A harmadik nap elmúltával a város ura elküldte embereit, hogy kiszabadítsa Rókust a börtönből. Ám azok már holtan találták. Az egész börtön csodálatos fényben sugárzott, amiből megérthették, hogy Isten barátja volt az, aki ott meghalt.

Rókus fejénél és lábánál egy-egy nagy gyertya égett. A feje alatt egy táblát találtak, melyen arany betűkkel írva állt: Isten meghallgatta, amit a betegek számára kért. Az írásból megtudták Rókus nevét és nemes származását. Amikor a város urának anyja meghallotta a hírt, fölismerte, hogy az unokája volt, s amikor a temetésre előkészítették, a keblén látható keresztről ráismert a rokonság is. Fájdalommal és bűnbánattal telve temették el.

Ennyit tudhatunk meg Rókusról életrajza alapján. Tisztelete 1420 körül Montpellier-ben kezdődött, s nagyon hamar egész Észak-Itáliában, főleg Piacenza környékén elterjedt. 1477-től sorra alapították a Szent Rókus társulatokat betegápolásra, főleg járványok idején. A 15. század végétől a tizennégy segítő szent között járványok ellen hívták segítségül. A 16-18. században az egyik leginkább tisztelt szent volt Európában.

Magyarországon sok helyen fogadott ünnepként ülték meg napját, mert tapasztalták segítségét. Szent Rókus oltalma alatt áll az 1796-ban épített pesti járványkórház is.


2009. augusztus 15. Szombat

NAGYBOLDOGASSZONY (Boldogságos Szűz Mária mennybevétele)

Augusztus 15.


Egy szűz Dávid házából Mária a zsidóság egyik nagy tiszteletben álló nemesi családjának leánya volt. Lk 1,27.32-ből következik, hogy Dávid király törzséből származott. A szöveg így hangzik: Isten elküldte Gábor angyalt Názáretbe ,,egy szűzhöz, aki egy József nevű férfi jegyese volt, Dávid házából, s a szüzet Máriának hívták''. A kijelentés kétségtelenül Máriára vonatkozik. De ki származik Dávid házából: Mária vagy József? A szöveg fogalmazása --ahogyan ránk maradt -- nem szerencsés, mert e kérdés nyitva maradt. Ez azért feltűnő, mert a gyermekségtörténetet (Lk 1,5--2,52) nagyon egyszerűen és világosan fogalmazták, s a néhány homályos helyet későbbi adatok alapján ki lehet deríteni. A gyermekségtörténet ugyanis már korábban írásba lett foglalva, és Lukács röviddel közzététele előtt felvette evangéliumába.

Ehhez járul még, hogy eredetileg héber nyelven írták, s a görög fordításban néhány toldást kapott. Ilyen betoldás a Józsefre vonatkozó megjegyzés is. Ha kiemeljük a szövegből ezt a részt: ,,aki egy József nevű férfi jegyese volt'', előttünk áll a minden valószínűség szerint eredeti, világos, félreérhetetlen szöveg: ,,egy szűzhöz, Dávid házából, s a szüzet Máriának hívták''.

Ez a gondolat van a Lk 1,32 hátterében is: ,,Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját.'' Mivel Gábriel szűzi fogantatásról beszél, csak Mária lehetett, aki anyaságán keresztül a Dávidtól való származást biztosította. Ő maga volt Dávid leánya, ahogy akkoriban Dávid női leszármazottait nevezték, általa lett Jézus Dávid fia. Ez a Dávidtól való test szerinti származás elengedhetetlenül szükséges volt Jézus számára, hiszen Dávid jogutódjaként kellett annak trónjára ülnie s uralkodnia ,,Jákob házában''. Ezt a jogigényt azonban Mária nem adhatta fiának, hiszen ő maga sem rendelkezett vele, s e jogot csak férfiágon lehetett örökölni: ez volt a feladata Józsefnek, aki mint Mária jog szerinti férje jogilag Jézus atyjának számított. Mária a dávidi leszármazással csak az alapot teremtette meg ahhoz, hogy Jézus Dávid trónörököse legyen. Lk 2,4-ből és Jézus családfájából (Mt 1,1-- 17) tudjuk, hogy József is Dávid családjából származott.

E leszármazás révén volt Mária és József házassága társadalmilag is lehetséges, s ez volt az oka annak, hogy a szülők mindkét részről egymásnak szánták őket. Ebből újra látható, hogy akkoriban a házasságkötések alkalmával meglehetősen szemmel tartották a dávidi leszármazást, jóllehet e család politikai téren semmi szerepet sem játszott.

Nagy Heródes, aki akkor Palesztina felett uralkodott, a maga módján nagyon érdekelt volt ezzel kapcsolatban. Úgy látszik, hogy Heródes egy alkalommal valóban összeütközött Dávid utódaival, név szerint Ezekiással, aki számon tartván a leszármazását, arra gondolt, hogy erőszak útján szerzi meg az őt megillető politikai hatalmat. A fiatal Heródes, röviddel azelőtt, hogy király lett, megtámadott egy nagy rablóbandát, amely a szíriai Ezekiás vezetése alatt Galileában lépett föl. Heródes győzött és Ezekiást sok társával együtt halálra ítéltette. Ez Kr. e. 47-ben volt. Heródes uralkodása alatt (37--4) aránylag nyugalom volt. Halála után azonban föllépett Ezekiás fia, Júdás, akit Galileai Júdás néven ismertek, és felkelést robbantott ki Galileában, ,,mivel királyságra tört''. De nem volt szerencséje. A római hadvezér, Varus szétverte csapatait, és kétezer ,,rablót'' keresztre feszíttetett. Rablóknak hívták őket a hatalmon lévők, mivel megtámadták a karavánokat, és gyűlöltek mindenkit, aki a rómaiakkal lepaktált.

E külső sikertelenség ellenére a nép körében Júdás eszméje -- mely szerint egyedül Isten a Király és az Úr, s a császárnak nem szabad adót fizetni -- egyre népszerűbb lett. A rómaiak Júdás követőit mint lázadókat keresztre feszítették. (Így került Jézus keresztje később két rabló közé, s úgy kellett közöttük meghalnia, mintha ő lenne a vezérük.) Kr. u. 6-ban Júdás egy újabb heves felkelést robbantott ki, amit a rómaiak épp úgy elnyomtak, mint az elsőt, de Júdásnak ez alkalommal is sikerült kicsúsznia a kezükből. 47-ben viszont mindkét fiát, Jakabot és Simont elfogta és keresztre szegeztette Tiberius Alexander, Pilátus utóda. Végül 66-ban a galileai Júdás legfiatalabb fia, Menachen lépett fel a rómaiak ellen. Elődeinél kevesebb körültekintéssel azonnal Júda királyaként kezdett intézkedni, annyira kegyetlenül, hogy saját emberei gyilkolták meg.

Ezekiás családja egy századon keresztül ontott vért a királyságért, de útjuk nem Isten útja volt. Jézus, az Istentől küldött Messiás és Megváltó nem mások, hanem a saját vérét áldozta föl az ember üdvösségéért.

Nehéz elképzelni, hogy Mária ne hallott volna Ezekiás családjának törekvéseiről. Ha versengés lett volna Ezekiás és Mária rokonsága között, úgy Mária felettébb örült volna, mikor az angyaltól megtudta, hogy a Dávidtól leszármazott családok összes asszonyai között ő lett kiválasztva arra, hogy a Messiás édesanyja legyen. Mária azonban egészen másképp reagált. Először megbizonyosodott arról, hogy a számára fölkínált méltóság összeegyeztethető-e azzal, amit erkölcsi szempontból tökéletesnek ismert: ,,Hogyan történik ez, hiszen férfit nem ismerek'', azután szíve egyszerűségével és feltétlen önátadásával beleegyezését adta: ,,Íme, az Úr szolgáló leánya. Legyen nekem a te igéd szerint.'' Ebben a válaszban semmi nyoma a királyi vér büszkeségének.

Mária szoros kapcsolatban állt azzal a rokonsággal, amely nem vállalt közösséget Ezekiás családjával. Közéjük tartozott Szalóme, akinek Zebedeus volt a férje, és két fia volt, Jakab és János, Jézus későbbi apostolai. Szent János evangéliumában Mária ,,nővérének'' nevezi Szalómét (19,25). Itt azonban a keletiesen gondolkodó János beszél. A nővér abban az időben Keleten nem ugyanazt jelenti, mint nálunk. A keletiek ha nőtestvért akarnak mondani, aki ugyanattól az anyától és apától származik, hozzáteszik: ,,nővérem, apám leánya''. A ,,nővér'' egyébként nőrokont jelent, s hogy milyen fokon, ez az összefüggésből derül ki. A mi esetünkben is ez a helyzet; Szalóme Mária rokona volt, de nem húga vagy nővére.

Szalóme Kafarnaumban élt. Mikor Jézus elhagyta Názáretet, Kafarnaumot választotta lakóhelyéül (Mt 4,13; Jn 2,12). Az átköltözéskor magával kellett vinnie édesanyját, mert később ott találjuk Máriát is Kafarnaumban. Márk úgy beszél róla, mint aki ott él (3,21.31). Kézenfekvő, hogy Jézus Zebedeus és Szalóme házában helyezte el Máriát, amiből arra is következtetünk, hogy József ekkor már nem élt, különben ő gondoskodott volna Máriáról.

Talán még közelebbről is meg lehet határozni Mária és Szalóme rokonságát. Mária Jézus nyilvános fellépésének idején valamivel 50 év felett lehetett. Szalóménak, a dolgok rendes menetét feltételezve, sokkal fiatalabbnak kellett lennie, mert fiai, Jakab és János minden valószínűség szerint éppen ekkor nőttek ki a gyermekkorból, tehát 13-- 15 évesek lehettek. Föltételezve, hogy ők voltak Szalóme első gyermekei, Szalóme ekkor 28--29 éves lehetett. Ebből a korkülönbségből következtetjük, hogy Máriának unokahúga és nem édestestvére lehetett. Jézus temetésénél ott találjuk Szalómét is a tanítványok között (Mt 27,56; Mk 15,40). Hű követője volt Jézusnak, s nyilvánvalóan Máriával is nagyon jól megértették egymást. Mikor Jézus hozzá vitte édesanyját, Mária szerető megértést talált nála.

Az Újszövetségben ismételten találkozunk a Jézus ,,testvérei'' kifejezéssel. Márk Jézus ,,nővéreiről'' is beszél (6,3). Sajnálatos, hogy egyes protestánsok ezekből a helyekből azt olvassák ki, hogy Máriának Jézus után még több gyermeke is született. A Jézus ,,testvérei'' kifejezésre ugyanaz érvényes, mint az előbb említett ,,nővérek'' szóra. Ha a szövegösszefüggésből nem egyértelműen következik, vagy nem áll mellette a megjegyzés: ,,testvérem, atyám (vagy anyám) fia'', a testvér nem öccsöt vagy bátyát, húgot vagy nővért, hanem ezek kivételével az összes elképzelhető rokont jelenti. A közelebbi meghatározás azonban minden helyen hiányzik, ahol Jézus testvéreit említi a Szentírás, és soha nem beszél arról, hogy hozzájuk Máriának is volna köze. Egyébként, ha Jézusnak tényleg lett volna testvére, akkor nem Zebedeus családjára bízta volna édesanyját, mert ez a gondoskodás az akkori családjog szerint a testvér feladata volt. A keleti beszédmód teljes félreismerésén alapul az a 2. századra visszamenő felfogás, hogy Jézus testvérei és nővérei mostohatestvéreket jelentenek. Az apokrif Jakab ősevangélium (január 1- én olvasható!) még azt is tudni véli, hogy mit mondott József Mária eljegyzésén: ,,Nekem már vannak fiaim, s én magam öreg ember vagyok, ő pedig fiatal lány'', ennek ellenére másodszor is megházasodott. Ez a tévedés évszázadokon át élt, s még ma is érvényesül, mikor a művészetben Józsefet szakállas öregnek ábrázolják. Valójában Jézus ,,testvérei'' a távoli rokonai voltak, nem mostohatestvérei, s Mária nem egy öreg özvegyemberhez ment férjhez, hanem a korban hozzáillő, fiatal Józsefhez.

Hátra van még, hogy Mária és Erzsébet rokonságának fokát meghatározzuk. A Szentírás egyszerűen rokonnak említi őket (Lk 1,36). Erzsébet és Zakariás házasságáról azonban megtudunk néhány jellegzetes adatot. Zakariás Áron családjából származott, akitől a papi törzs eredt. Mindaz, aki ebbe a leszármazási vonalba tartozott, a leszármazás és nem felszentelés révén pap volt. Zakariás pontosabban Abia papi osztályához tartozott. Ez a 24 papi osztály között először a 17. helyen állt, majd később a 8. helyre került, ami már előkelő szintet jelentett. Ennek Zakariás szülei nyilván tudatában voltak, és kényesen őrködtek azon, hogy a papi vért tisztán megőrizzék. Elvileg bárki feddhetetlen, zsidó származású lányt választhattak volna Zakariás feleségének, aki bizonyítani tudta, hogy öt nemzedéken keresztül tiszta zsidó családból származik. Ehelyett a szülők papi családból választottak feleséget, Erzsébetet, aki ,,Áron leányai közül való'' volt. Az ő családja semmivel sem volt kevésbé öntudatos osztálya rangjára, mint Zakariásé. Ebből világos számunkra, hogy a dávidi Mária és az ároni Erzsébet között csak közvetett rokonság lehetett.

A Zakariás és Erzsébet családjában uralkodó szellemet figyelembe véve valószínűtlen, hogy a dávidi család leányai közül valaki beházasodhatott volna hozzájuk. Sokkal valószínűbb, hogy az ároni család lányai közül vett feleséget egy dávidi származású férfi. S ez nem történhetett túl régen. Hiszen amit Gábriel Máriával közölt, asszonyi dolog volt, s arra volt szánva, hogy érdeklődésre találjon. Minél közelebb állt vérségileg Erzsébethez az az asszony, aki összekötő kapocs lett Mária és Erzsébet között, annál jobban meg tudta érteni Erzsébet keserves helyzetét, és osztani tudta fájdalmát. Ez pedig Mária édesanyja lehetett, aki így a dávidi és az ároni család között összekötővé vált.

Ahogyan Szalóme és Mária rokonsági fokánál tettük, ugyanúgy próbáljuk meg most is meghatározni, hogy milyen közeli rokonságban lehetett Erzsébet és Mária édesanyja. Erzsébetről úgy beszél a Szentírás, mint aki már régen túl van a termékenység időszakán, tehát kb. 60 éves lehetett. Mennyi idős lehetett Mária édesanyja? Ha feltételezzük, hogy Mária korának szokásai szerint megy férjhez, s hogy Mária volt szülei első gyermeke, édesanyja 28 éves lehetett. Ha már előzőleg több gyermeke is volt, életkora ennek megfelelően 35--40 közé teendő. Természetesen ezek átlagértékek, de arra megfelelőek, hogy a két asszony korkülönbségét érzékeltessék. Ez oly nagy korkülönbség, amely valószínűtlenné teszi, hogy Erzsébet és Mária édesanyja édestestvérek legyenek, viszont megfelelő ahhoz, hogy Erzsébet Mária anyjának nagynénje legyen, azaz neki Mária a másodfokú unokahúga volt.

A forrásokból ennyit tudunk meg Mária rokonságáról. Szülei nevét a Szentírás sajnos nem említi. A Joachim és Anna nevek a 2. századi Jakab ősevagéliumban tűnnek föl először. Mikor a liturgiában tiszteljük őket, főleg neveik szimbolikus jelentését kell néznünk: Joachim = Isten megvigasztal; Anna = kegyelemmel áldott. Mária gyermekkora

Mária gyermekkoráról az evangéliumok semmit sem hagytak ránk. Amit az apokrifok Máriáról elmesélnek, a jámbor fantázia szüleményei. A korabeli kultúra és élet ismerete némi lehetőséget nyújt arra, hogy legalább nagy vonásokkal meg tudjuk rajzolni Mária gyermekkorát.

A kiindulási pontot az az áldozat nyújtja, amit Mária tisztulásakor mutatott be József a templomban. Ez az áldozat a törvény szerint egy egyéves bárányból és egy galambból állt, de a törvény hozzáfűzte: ,,Ha nem áll módjában bárányt vinni, vigyen (a fiatal asszony) két galambot vagy két gerlicét'' (Lev 12,6--8). Ez az engedmény a szegényeknek szólt. Mária és József két galambot vittek a tisztulási áldozatra, tehát nem tartoztak a jómódú emberek közé. E szegénység lehetett az oka annak, hogy bár a család Dávid nemzetségéből származott, nem Betlehemben, Dávid városában éltek családi birtokukon, hanem megélhetés után nézve Názáretben telepedtek le. A család szegénysége adja azt a hátteret, amelyben a gyermek Mária életét látnunk kell.

A zsidó családok kizárólagosan azért nevelték a lányokat, hogy minél előbb férjhez adják őket. A kislányok életkoruknak megfelelően részt vettek a házi munkában, s ha a családnak földje volt, dolgoztak a mezőn. Mária mindennapi kötelességei közé tartozott, amint elég erős volt hozzá, hogy gondoskodjék a család mindennapi vízszükségletéről a falu forrásából. A vizet ő is, mint mindenki más, évezredes szokások szerint, korsóban hordta a fején. Arról szó sem volt, hogy írni vagy olvasni megtanuljon: erre a lányoknak nem volt idejük, de értelme sem lett volna, hogy egy nő magasabb képzést kapjon. Az ókori zsidóság életében az iskola egyes-egyedül arra szolgált, hogy fiúkat képezzen ki a törvény későbbi mestereivé. Ezek az iskolák a lányok előtt zárva voltak. Nem volt tehát szégyen, hogy Mária mint szegény szülők gyermeke és falusi kislány írástudatlan volt; az írástudás nem tette volna kedvessé Isten előtt. A Magnificat azonban azt bizonyítja, hogy Mária ismerte a zsoltárokat, a prófétákat és más ószövetségi könyveket is. Mindazonáltal a Magnificat nem idézetgyűjtemény, hanem ószövetségi kifejezések szövedéke, amelyet Mária a saját lelkéből spontán teremtett, részben bizonyára úgy, hogy nem volt tudatában annak, hogy szentírási kifejezéseket használ. A Magnificat tehát nem igényelt iskolás képzést; amennyi szentírási tájékozottságot bizonyít, azt Mária más úton szerezte meg. E tudás egy része biztosan a zsinagógai istentiszteletek folyamán jutott birtokába. Bármilyen kicsi is volt Názáret, zsinagógája volt, hiszen az evangélium is említi (Lk 4,16-- 30). Mivel áldozatot csak az egy jeruzsálemi templomban mutattak be, a zsinagógában áldozatbemutatás természetesen nem történt. Viszont szentírási szövegeket: Mózes könyvét, prófétákat, történeti könyveket rendszeresen olvastak. A szentírási szöveget sok-sok idézettel magyarázták. A gyülekezet vezetője imákat és áldásformákat is mondott a nép felett. Mária gyermekkorában itt elég sok imádságot és áldásformát megtanulhatott.

Az apokrif jámborság azt tartja, hogy Máriát 3 éves korában elvitték a templomba, és átadták, hogy ott neveljék. A képzőművészet kedvelt témája, amint Mária fölsiet a templom lépcsőin, s fenn a főpap várja (pl. Tizian). E hagyomány szerint Mária 12 éves koráig a templomban élt. Sajnos azonban azokkal a kortörténeti adatokkal, amelyek ma birtokunkban vannak, ez semmiképpen sem egyeztethető össze. A templomban senkinek sem volt lakása, eltekintve a templomőrségtől. Egészen kizárt dolog, hogy kislányok vagy asszonyok a templomban lakhattak volna. A sok kis szoba a felső emeleten mind raktár volt, ahol a templomi szolgálat sok-sok kellékét őrizték. Ahogy a Szentírásból látszik csak nagy erkölcsi mélypontok idején laktak nők a templomban, de ők kizárólag prostituáltak voltak, mint a pogány templomokban. Joziásról mondja a Szentírás: ,,Az Úr templomában lévő parázna nők lakásait is leromboltatta'' (2Kir 23,7).

A szír Antiokhosz Epifanesz pogány király idején a templom meggyalázásakor költöztek újra ilyen nők a szentélybe (2Mak 6,4). Mária korában más alkalmat egyszerűen nem lehetett találni arra, hogy nők a templomban lakjanak.

Ez a jámbor elképzelés -- függetlenül a történeti hitelességtől -- azt fejezi ki, hogy Mária egészen kicsi korától a maga gyermeki módján is Isten felé fordultan élt, neki szolgált, ahogy csak tudott. Ezt egészen biztosan onnan tudjuk, ahogyan az angyal által hozott üzenetre reagált. Nyugodtan nézett szembe Istennel és az ő akaratával, és igent mondott, amint az angyal megmagyarázta neki, hogy semmiképpen sem ellenkezik Isten akaratával, ha a Messiás édesanyja lesz. Ebből következtetjük, hogy állandó jelleggel Isten szolgálatában állt. A templomba való felvitele semmi más, mint ennek a gondolatnak képszerű kifejezése.

Fiatal korába még egy kép illik bele, a zsinagóga látogatásán kívül: Mária a forrásnál. A forrás volt a faluban az a hely, ahol a hasonló korú lányokkal és fiatal asszonyokkal találkozhatott. Egy József nevű férfinak volt a jegyese

Máriát eljegyezte József, aztán később feleségül vette. Azaz Mária végigjárta azt az utat, amit korának minden leánya megtett. Két pontra kell fölfigyelnünk: az eljegyzett leány életkorára és a jegyesség szó jelentésére a korabeli zsidóságban, tekintettel arra, hogy nálunk ezekben a dolgokban más szokások vannak.

Az ókori zsidó szokás a következő korosztályokba sorolta a leányokat: 11 év alatt kiskorú, 11--12 év között középkorú, a 12. évtől nagykorú. A nagykorúság elérése jelentette a házasságra való érettséget is. Általában 12--12 és fél éves kor között mentek férjhez a lányok. Egy rabbi szavaként hagyományozódott ránk a következő mondás: ,,Amint házasságra érett a leányod, még a rabszolgádat is szabadítsd föl és add férjhez'', azaz amilyen gyorsan csak tudod, házasítsd meg. Akiba rabbi szerint (+ Kr. u. 135) egy házasságra érett lány férjhez adásával várni egyértelmű volt a meggyalázásával és prostituálttá tételével. Nem is csoda! Olvassuk csak el Sirák fiának erre vonatkozó mondatait:

,,A lány atyjának titkos gondja,

ez a gond elviszi az apa álmát;

ifjúságában: hogy el ne virágozzék,

férjhezmentében: hogy gyűlöletessé ne váljék férje előtt; leánykorában: hogy el ne csábítsák,

és teherbe ne essen atyja házában,

férjénél: hogy magtalan ne legyen...'' (42,9 sk.)

A melegebb klíma következtében a lányok korábban érnek, s ez korábban hoz magával veszedelmeket. Ezek a veszélyek elsősorban az apa számára okoztak gondot, mert ő volt a lányért felelős mindaddig, míg az férje házába nem költözött. Hitünk hagyománya tanítja, hogy Mária eredeti bűn nélkül lépett az életbe, s ennek következtében szabad volt minden rossz ösztönösségtől. Szülei azonban nem tudták ezt, s valószínűleg ő maga sem volt ennek tudatában. Föl kell tehát tételeznünk, hogy szülei az ő esetében is keresték a mielőbbi házasságkötés lehetőségét. De egy másik nagy különbség is elválaszt minket e kortól: a vőlegény és menyasszony kiválasztása minden romantikától mentesen -- ugyanúgy, mint Keleten ma is -- a szülők dolga volt. Ők állapodtak meg abban, hogy kihez megy a lány, és kit vesz feleségül a fiú.

(E sorok írója maga találkozott Indiában egy jó családból származó leánnyal, aki házasság előtt állt, s még csak futólag találkozott vőlegényével. Katolikus családról van szó, s a vőlegényt a szülők választották meg. A kérdést, hogy nem fél-e attól, hogy egy ismeretlen emberrel köti össze az életét, a legnagyobb csodálkozással fogadta -- hogyan lehet ilyet egyáltalán kérdezni? --, majd így válaszolt: ,,Nem félek. Bízom abban, hogy szüleim a legjobb vőlegényt választották nekem.'' S bár 18 éves volt, egészen természetesnek tartotta, hogy szülei döntöttek helyette.)

A szülők a házastárs megválasztásánál -- amennyire lehetett -- a család érdekeit tartották szem előtt, nyilván ez történt Mária jegyesének megválasztásakor is. Éppen nála látszik ez nagyon világosan. Hiszen ,,Dávid lánya'' ,,Dávid fiához'' megy feleségül, ami azt jelenti, hogy a szülők mindkét oldalon családi szempontokat tartottak szem előtt. Amint eldőlt, hogy a választás Józsefre esik, Máriát megkérdezték, beleegyezik-e, s ő mint engedelmes kislány, igent mondott. Miután József ezt mondta Máriának: ,,Légy a feleségem!'', -- a dolog intézése Máriáról apjára hárult, aki a gondviselője volt. Neki kellett a részleteket -- természetesen József családjával egyetértésben -- megbeszélni Józseffel: Mária hozományát és kelengyéjét, míg József megnevezte azt az összeget, amit felesége válás, vagy az ő korai halála esetén kapna. Ezzel Mária eljegyzése megtörtént.

A jegyesség időszaka 12 hónapig tartott, úgyhogy az eljegyzés egyúttal az esküvő napját is meghatározta. Az esküvőt ,,hazavezetésnek'' hívták, mivel ezen a napon vitte át a szülői házból saját otthonába a férj új feleségét. Kritikus pont volt a menyasszony szüzessége. Ősi szokás volt, hogy az eljegyzett lány egészen hazavezetése napjáig szűz marad. Ezért azt kívánta a jó ízlés, hogy a vőlegény és menyasszony soha ne maradjanak egyedül. Júdeában a római helytartók hatalmaskodása miatt kivételeket kellett tenni, de Galileában háborítatlanul őrizték a régi szokást. A menyasszony szüzessége azonban népszokás volt, és nem törvény. A törvény előtt a jegyesség egyenértékű volt a házassággal, mert az eljegyzéssel a vőlegény birtokába került a menyasszony: már ,,férjnek'' és ,,feleségnek'' nevezték őket, s ha a férj netán meggondolta magát és mégsem akart házasságkötést, válólevelet kellett adnia. A törvény előtt tehát a menyasszony szüzessége nem volt lényeges kérdés. Mindazonáltal az általános erkölcsi felfogás megkövetelte, hogy a lány érintetlenül őrizze meg magát egész a hazavezetés napjáig. Ennek megfelelően a menyasszony e napig atyja házában, atyja védelme alatt élt, s amit dolgozott, az atyjáé volt. Mindez döntő szerepet játszik Mária kérdésének -- ,,Miképpen történik ez, hiszen férfit nem ismerek?'' (Lk 1,34) -- megértésében.

Egy régi arab mese szerint egy fiatalember fülig szerelmes volt egy lányba, és feleségül akarta venni. Mikor a lány megkérdezte tőle, hogy nős-e már, ezt felelte: ,,Nem ismerek asszonyt.'' A meghatározatlan forma ellenére ez azt jelentette, hogy nincs felesége, de nem azt, hogy nem akar megnősülni. Ugyanígy kell érteni Mária válaszát is. Tekintet nélkül a pontosabb meghatározás nélküli formára, konkrét helyzetéről mondja, amit mond. Az angyal félreérthetetlenül értésére adta, hogy a jelen állapotában lesz a Megváltó édesanyja. Hogy szavaiból hiányzik az időmegjelölés, ez jelentéktelen. Mária jól megértette, s az angyal a 35. versben nem helyesbítette értelmezését, ezért el kell fogadnunk, hogy az angyal arról tudósította a Szüzet, ami éppen történt. Mária viszont eljegyzettsége ellenére megengedhetetlennek tartja, hogy Józseffel testi kapcsolatra lépjen. Számára ez volt Isten akarata -- mit számított ehhez képest az angyali megbízás? Kérdése nemcsak Istenből lélegző életét tárja fel, hanem tisztaságát is.

Egy széles körben elterjedt vélemény szerint Mária örök szüzességet fogadott. Ezt feltételezve Mária megkockáztatta volna, hogy az angyal által hozott isteni akarattal szembeállítsa saját akaratát? Továbbá szülei arra szánták, hogy házasságot kössön Józseffel, s utódai legyenek József családjának. Hogyan mondhatott volna erre Mária igent, ha az utódok születésének természetes feltételét eleve kizárta volna egy fogadalommal? További kérdés, hogy fogadalmát közölte-e Józseffel és mindkét szülőpárral? Ha nem, aligha lehet felmenteni a többszörös hazugság vádja alól. Ha viszont közölte velük, megmagyarázhatatlan, hogy miért akarták mégis a szülők ezt a házasságot, hiszen tudhatták, hogy egy fiatal, gyermektelen házaspár mekkora szégyen nemcsak a fiataloknak, hanem a szülőknek is. A környezet ugyanis azonnal föltette volna a kérdést: ,,Ki vétkezett? Mária, vagy a szülei, hogy nem született gyermeke?'' Akkoriban még senki sem gondolt a férj terméketlenségére, de azért Józsefnek is lett volna mit eltűrnie terméketlennek látszó felesége miatt. Mária Erzsébethez teljesen hasonló helyzetbe került volna ezzel a fogadalommal. Figyelembe veendő az is, hogy Mária apjának jogilag hatalmában állt lányának a tervezett házassággal ellentétes fogadalmát érvényteleníteni. Ezek meggondolásával a Lk 1,34-ből nem lehet Mária szüzességi fogadalmára következtetni. Mária látogatása Erzsébetnél

Úgy látszik, Mária senkinek soha nem beszélt arról, hogyan történt az, amit az evangélista így ír le: A Szentlélek szállott reá, és a Magasságbeli ereje árnyékozta be (Lk 1,35). Vajon ,,elragadtatott a harmadik égig'', ahogy Szent Pál mondja magáról? -- nem tudjuk. Ezt Mária megőrizte szíve legszemélyesebb titkának. Azt azonban nem tudta elrejteni, hogy édesanya lett.

Próbáljuk csak elképzelni a helyzetét: Isten műve volt, hogy élet fogant a szíve alatt, miközben jegyese volt már, akinek az akkori erkölcsi felfogás szerint meg kellett őriznie szűzi tisztaságát. Milyen következményekkel kellett számolnia, mikor kiderült, hogy ez idő alatt édesanya lett? Mivel a törvény előtt mint jegyes már a ,,felesége'' volt Józsefnek, az pedig az ő ,,ura'' volt, fenyegette, hogy házasságtörés vádjával följelentik. S ha ez el is maradt volna, a megvetéssel és gúnyos pletykákkal föltétlenül számolnia kellett volna. Nem kétséges, hogy Mária tökéletesen ráhagyatkozott Istenre, de ez még nem mentesítette szívét e félelmektől. Tudta, hogy Isten néha nagyon súlyos dolgokat enged megtörténni, s néha súlyos áldozatokat is megkíván éppen azoktól, akik szeretik őt. Ezért, ahogy múltak a napok, a jövő egyre nyomasztóbb súllyal nehezedhetett rá.

Ezzel a gonddal együtt járt az a nagyon természetes igény, hogy valakinek kibeszélhesse magát, nemcsak azért, hogy titkának terhén könnyítsen, hanem hogy szükség esetén attól, aki hitelt ad szavának és megérti őt, tanácsot és segítséget kérhessen. Végül is Gábriel látogatása és Istentől való foganása után, akárhogy is élte át ezt, az esemény emlékeivel magára maradt. Mint azt a misztikus élményeket atélők ismételten tapasztalják, bizonyára Máriát is kétségek szállták meg afelől, hogy álmodott-e, vagy ébren volt, valóság-e, amit átélt, vagy képzelődés csupán. Mindaddig, amíg terhességének félreérthetetlen jeleit nem tapasztalta, ezekkel a kétségekkel szembe kellett néznie. Isten e kétségek ellen erősítette meg, amikor az angyal közölte Máriával a nagy újságot: ,,Rokonod, Erzsébet is fiút fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, pedig magtalannak mondták az emberek'' (Lk 1,36).

Erzsébet mindezideig visszahúzódott a nyilvánosság elől, senkinek sem beszélt terhességéről. Talán nem volt egészen biztos a csodában, és félt, hogy újból csak gúnyolódásban lesz része, ha szívének leghőbb vágya most sem teljesül. Mikor azonban semmi kétség sem lehetett afelől, hogy terhes, újra megjelent az emberek előtt, s mint minden keleti asszony, ő is telve volt büszkeséggel leendő anyasága miatt. Erzsébet terhességének híre ekkor még nem érkezhetett meg Názáretbe, hiszen Názáret jelentéktelen helység volt háromnapi járóföldre Erzsébet lakhelyétől, s postája természetesen nem volt. Az angyal által közölt tény tehát újság volt Mária számára, de egyszersmind meghívás is rejtőzött benne, hogy Mária látogassa meg Erzsébetet. Mikor ez a látogatás valóra vált, Mária megbizonyosodott az angyali szó és saját élményének hitelességéről is.

De ez a látogatás több volt ennél. Ami Erzsébettel történt, az képessé tette őt arra, hogy szükség esetén tanúsítsa Mária védelmében: ami rokonával történt, az az Isten műve, aki vele is csodát művelt. S még ez sem volt minden.

Mikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, és érezte, hogy a magzat megmozdul méhében, az örömtől olyan szavakra fakadt, amelyeknek tartalma nem kizárólag tőle származott: ,,Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse. De honnan ez nekem, hogy az én Uramnak anyja eljön hozzám?'' (Lk 1,42--43) -- így szólt, pedig Mária még éppen csak köszönt neki. Mária joggal következtethetett arra, hogy a Szentlélek erejéből beszél így. Az ,,Uramnak anyja'' megjelöléssel Erzsébet a Messiás, az Úr és Király anyjának mondja Máriát, aki messze Izrael összes asszonya fölött áll. Mária már ebben a mondatban megkapta mindannak igazolását, amit az angyaltól hallott és amit Isten benne végbevitt. A Szentlélektől sugalmazott felkiáltás után Mária elbeszélte Erzsébetnek mindazt, ami vele történt. Erzsébet következő mondata már erre reflektált: ,,B

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 67
Tegnapi: 47
Heti: 288
Havi: 1 438
Össz.: 630 801
Oldal: A nap szentje(i)
Fülöp Menyhért plébános - © 2008 - 2018 - fulopmenyhert.hupont.hu